Pörög vagy nem pörög

Mostanában így élem a napjaimat... vagy felvagyok pörögve és egyszerre csinálok három dolgot, vagy le vagyok merülve és konkrétan nem csinálok semmit, maximum fúriaként viselkedem! Néha elgondolkodom azon, hogy miért nem tudok én normális, GYED-en lévő Anyukaként viselkedni, miért kell nekem munkamániásnak lennem? Jó ez a gyermekeimnek? Normális felnőttek lesznek így egyáltalán? Vajon mit kell látnia a mai Világban egy gyermeknek? egy Anyát, aki csak vele és a családdal törődik vagy egy Anyát, aki dolgozik és mellette még próbálkozik a családjában is jól teljesíteni? Ma komolyan elgondolkodtam ezen, ugyanis nagyon húzós napom volt. Minden percem be volt osztva és persze mindenhová cibáltam magammal a gyereket is. Délelőtt és délután is foglalkozásokat tartottam, a köztes időben Bankba mentem, farkasfogat vásároltam, befejeztem néhány dobozt, mosogattam, boltba mentünk stb. A Nagy meg is kérdezte délután, hogy miért dolgozok megint és miért nem vele társasozom? Nagyon fájt a kérdés, de ez a édes kis boszorkány a következő pillanatban oda ült mellém és kért, hogy tanítsam meg őt is dekupázsolni... Azt hittem sírva fakadok, úgy örültem neki! Így ma elkészült élete első dekupázsolt doboza, saját ötlet alapján és még csipkét is kért rá, meg csillámot, szóval holnap be is fejezzük és mutogatjuk a facebook-on:) Nagyon édes volt, koncentrált és figyelt, szépet akart alkotni! Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy ma két foglalkozást is tartottam, de a Picike végig velem volt és délelőtt például elkészült az első zokni kukaca és megint kifesthette magát filctollal. Sok volt ez a mai nap, de jó volt! Bár a mosógépből a mosott ruhát inkább időben kivettem volna, mert így kicsit érdekesen álott szaga van a ruháknak:)
Az Egyesületben olyan energiákhoz jutok, mint aki bombával issza a whiskyt (értik, akiknek szólt?:) és amikor haza érek, nem zuhanok hullaként a kanappéra és nézem az Édes Élet című intelligencia hányados rohamos csökkenéséhez vezető műsort, hanem leülök pl. blogolni vagy alapozni a következő dobozaimat. Ma volt kellemes kis összebújós mese olvasás is, ami nagyon jó, mert a meséket alapvetően nagyon szeretem és lehet jobban szórakozom ilyenkor, mint a gyerek! A Picike úgy néz ki örökölte a könyvek iránti rajongásomat és néha, amikor csend van (nála ez fokozottan rosszaságot jelent), azt látom, hogy ül a kanappén és nézegeti a könyveit és közben nagyokat kacag! Szuper édes kisördög és egyre több szót tud már, amivel mindenkit nagyon jól elszórakoztat! Azonban a nyafogás-tűrő hányadosom csökkenő tendenciát mutat, mert egy idő után kifejezetten idegesít a megfejthetetlen nyafogás, amivel mindkét gyermekem el van látva rendesen és sajnos nem vagyok olyan jó Anyuka, hogy úgy csináljak, mintha nem lenne semmi baj és megmagyaráznám pszichológiailag ennek fejlődéslélektani hátterét. Nem tudom megjátszani magam, ha ideges vagyok, akkor az vagyok, ha boldog, akkor az, de nem fogok soha úgy csinálni, mintha... ma az óvodában láthatták is egy páran a fúria oldalmat, amit jobb lett volna, ha nem látnak, de sajnos ez is én vagyok! Mire odaértem, már annyira tele volt a puttonyom az ide-oda rohangálással szökésre és pakolásra hajlamos gyermekkel a hátamon, a rengeteg cuccommal, a rám váró feladatokkal és azzal, hogy mindenre egyedül voltam, hogy amikor megláttam még a mosásra váró ovis ágynemű mennyiségét és átgondoltam, hogy hogy a francba megyek haza ennyi táskával, két gyerekkel és egy biciglivel, robbant a bomba és átváltoztam nemnormálisanfunkcionálóidegbetegnőszeméllyé. Aztán az egyik drága Anyuka haza hozta a cókmókot és az egyik gyerököt (mondta, hogy tudja mit érzek, ő is így van ma), ettem, ittam egy finom kávét és lekísértem sütikével, kezembe vettem az ecsetem, a Picike elaludt, a Nagy zenét hallgatott és éreztem, hogy jobban vagyok... A dobozokkal időben elkészültem, a Játszóházba kivételesen elsőként érkeztünk és ott ismét úgy éreztem, jó nekem:) Mert tényleg jó nekem és azt hiszem, sohasem lehetek elég hálás az életemért és azért, amiket kaptam!!!

Na, de elég ebből a sok lelki katyvaszból, jöjjenek az életképek a hétről, merthogy most is volt program bőven! Azt mondtam, hogy egyre többen vagyunk? A Fonóban pl. pótszékek kellettek és a többi foglalkozáson elfoglalták a cipők és csizmák a a folyosó nagy részét:)
A Fonóban Bugacos Tündivel készítettünk ajtódíszt már Karácsonyi hangulatban és a kedvenc beszólásom ez volt: - azt hiszem leszedem a nyuszit az ajtóról! :)))) A Baba-Mama klubban most nem festettünk, mert úgy látom, hogy még nem jött el az ideje, ezért Lilke régi lyukas harisnyáit felhasználva zokni kukacokat készítettünk, szigorúan varrás nélkül:) A Maszatolóban pedig CD tokból készült madáretető és volt ismét Táncház is, amire nagy az érdeklődés, még nagyobb örömömre:) Mi ott vagyunk mindenhol. És hogy honnan tudom, hogy a gyerekeim is szeretik? Talán annyi elég, hogy a Nagy már szombaton azt számolja, hogy mennyit kell még aludni keddig, a Picike meg már messziről mutogat a Művelődési Házra, hogy Oda, Oda:)
Egyszóval: jó nekünk...
na jó, ez két szó volt! :)

 

ui.: ja, az említettem, hogy úgy néz ki, hogy megjelenik az egyik mesém egy magazinban? :)

Hatodik nap: Mikulás napja

Sokan nem is tudják már, honnan ered a Mikulás. Felnőtt fejjel már csak arra emlékszünk, milyen érzés volt várni rá, majd örömmel meglesni, mit tett az olya nagy gonddal kifényesített csizmába.

Mikulás valójában szent Miklós püspök volt, egy igazi szakállas öregember, aki életét a jócselekedeteknek szánta. Sok száz évvel ezelőtt élt. Nem fehérprémes bundában, hanem vörös palástban járta csendben a várost, s adakozott a szegényeknek- kinek mire volt szüksége.

 

A Miklós-nap Magyarországon
 

Forrás: wikipédia

A hagyományos ünneplés a városokban és a falvakban az álarcos, jelmezes játék („alakoskodás”) volt Miklós-napon, december 6-án. A miklósoláskor 1900 előtt a fiatalok házról-házra jártak Miklós napján ijeszteni, amikor hosszú láncaikat csörgették és meg is verték vele a járókelőket, ilyenkor az emberek a házakból sem mentek ki szívesen. A népszokásból kiszorult a karácsonyra való lelki készülődés, s a gonoszűző jelleg lett hangsúlyosabb. Nem ismert, hogy a Mikulás ünnepen történő ajándékosztó népszokás mikor került pontosan Magyarországra, a 18. század végén megjelent tiltás árulkodik először jelenlétéről. A tiltás oka a gyermekek ijesztgetése volt, mivel nem a ma ismert, jókedvű, pirospozsgás Mikulás járt házról házra, hanem egy félelmetes, koromfekete arcú, láncot csörgető rém "Láncos Miklós", aki egyszerre jutalmazott és büntetett.

Többféle eredetmagyarázat alakult ki, a legelterjedtebb álláspont szerint a rémisztő alak Odin germán főisten továbbélése, akinek kettőssége, a jó és a rossz mutatkozik meg a december 6-i szokásban: jóságos alakja ajándékot oszt, míg büntető alakja ijesztgetett. A falvakban egészen a 20. század utolsó harmadáig élt a lánccsörgető alakoskodás, akit végül kiszorított a jóságos Mikulás.

 

Mi ilyen Mikulásokat készítettünk, szokás szerint újrahasznosítással.

 

Mikulás kiflis zacskóból:

 

 

 

Mikulás zokniból:

 

 

 

Mikulások a netről:


www.advent.abbcenter.com -

 

 

ovodasgyerekek.blogspot.com 
www.barkacskucko.hu 
telapo.info 

 

Mai mese:

 

Sürgős levél

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg erdő. A rengeteg erdő kellős közepén állt egy kidőlt-bedőlt kis házikó. Ebben a házikóban lakott a Télapó.
Nagyon-nagyon öreg volt már Télapó, a szeme is rossz volt, a lába is fájt időváltozáskor, hát csak üldögélt a kidőlt-bedőlt házikóban, és azzal mulattatta magát, hogy számlálgatta, hány nap van egy esztendőben. Már száz éve, hogy belekezdett, mégsem tudott a végére járni, mert mindig odavetődött valaki, és megzavarta a munkájában.

- Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó?
- Itthon. Hogyne volnék itthon!

Hát egy kis cinke állt az ablak párkányán, az kopogtatott az ablakon.

- Éhes vagyok, Télapó. Nem adnál egy kis szotyolamagot? Majd ősszel megadom.

Máskor megint a nyulacska kopogtatott az ajtón.

- Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó?

- Itthon. Hogyne volnék itthon!

- Eressz be, Télapó! Elfogyott a tüzelőm, és fáznak a kis gyerekeim.

Majd hozok neked húsvétra szép hímes tojást.Mit volt mit tennie? Előkereste a szotyolamagot, ne éhezzen szegény madárka, kinyitotta az ajtót, meg ne fázzanak szegény kis nyulacskák. Aztán újból hozzákezdett a számláláshoz, mert közben elfelejtette, hol is tartott már, s elölről kellett kezdenie…

- No, de most már nem hagyom magam többé megzavarni – mérgelődött Télapó –, megszámlálom, ha addig élek is.

- Egy, kettő, három, négy… - mondogatta csendesen magában, és már el is jutott talán háromszázig, amikor ismét bezörgetett valaki az ablakon.

- Ki van kint? – szólt ki mogorván Télapó. – Ki háborgat megint fontos dolgomban?

- Én vagyok, a postás bácsi! – hallatszott kívülről. – Levelet hoztam Télapónak.

Erre már mégiscsak ki kellett nyitni az ajtót.

- Nagyon fontos levelet hoztam – mondotta a postás bácsi. – Az van ráírva: Sürgős! Tessék hát sürgősen elolvasni!

- Könnyű azt mondani! – dörmögte Télapó. – Nem látom ám én az ilyen bolhabetűket.

- No, majd én segítek! – ajánlotta a postás bácsi. Kibontotta a levelet, és elolvasta, ahogy ott állt, szép sorjában:

„Kedves Télapókám! Gyere el hozzám, mihelyt lehet! Fontos dologban kell beszélnem veled! Csókol: Lacika!”

Mit tehetett Télapó? Felhúzta a meleg csizmáját, amivel hét mérföldet lehet egyszerre lépni, belebújt a bundájába, fejébe nyomta a prémes sapkáját; éppolyan volt most, mint egy falusi bakter. Becsomagolt magának egy kis útravalót, előkereste a vándorbotját, és elindult hetedhét országgá.

Ment, mendegélt a rengeteg erdőben, hát egyszer csak összetalálkozott a cinegével.

- Hej, cinege madaram, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?

- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig jobbra ebben a rengeteg erdőben, arra lakik Lacika!

Ment, mendegélt Télapó, amerre a kis cinege mondta, hát egyszer csak kiért egy nagy, virágos rétre.
„Hát most ugyan merre tartsak?” – gondolta magában, és akkor hirtelen megpillantotta a mezei nyulacskát, amint éppen futni tanította a kisfiát.

- Hej, te nyulam-bulam, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?

- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig balra ezen a nagy, virágos réten! Arra lakik Lacika.

Ment, mendegélt Télapó, amerre a nyulacska mutatta néki, hát egyszer csak elért egy nagy tornyos város szélére. A nagy tornyos város szélén szerencsére összetalálkozott a postás bácsival, amint éppen munka után hazaballagott.

- Ugyan, kedves postás bácsi, meg tudnád-e mondani nekem, merre lakik Lacika?

- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak szépen egyenesen ebben a nagy tornyos városban, míg egy icipici utcába nem érsz. Abban az icipici utcában lakik Lacika.

Fáradt volt Télapó, útravalója is elfogyott már, mire megtalálta az icipici utcát. Be is esteledett, mire egy toronymagas házban megtalálta a kisfiút.

Jaj, talán már alszik is Lacika, hiszen öreg este van már! – gondolta Télapó, és óvatosan csengetett, hogy fel ne ébressze Lacikát.

- Itt lakik Lacika? – kérdezte nagyanyótól, aki ajtót nyitott neki.

- Itt lakik, itt lakik! – felelte nagyanyó. – Tessék besétálni!

Lacika már ágyban volt, mert egész nap csak Télapót várta, és elfáradt a sok várakozásban. Mégis megörült, amikor meglátta az ajtóban Télapót.

- Jó estét, Télapó! De régen vártalak! Jó, hogy megérkeztél!

- Jó estét, Lacika! De sokáig jöttem, amíg ideértem! Nagy rengeteg erdőn, virágos, nagy réten! Hetedhét országot végiggyalogoltam, mind megettem, ami útravalót hoztam.

- Jaj, kedves Télapó, de jó, hogy eljöttél, nagy tornyos városban, hogy el nem tévedtél! – kiáltotta Lacika örömmel, és helyet csinált Télapónak az ágya szélén.

- Nagyon fontos dologban kell veled beszélnem.

- Mondd csak, mondd, galambom! – mosolygott Télapó.

- Tudod, Télapókám…, de hajolj közelebb, a füledbe súgom, mert nagy titok, amit mondok neked. Nagyanyókám vett egy szánkót karácsonyra, de a pénzéből már nem futotta – hóra. Hó nélkül a szánkó nem ér egy fagarast; hozzál nekem sok-sok jó ropogós havat!

- Jól van – bólintott Télapó –, hozok neked, Lacikám, mert olyan szép levelet írtál nekem. Most csak feküdj le szépen, és aludj, mert elmondták már az esti mesét is a rádióban.

Le is feküdt Lacika, szemét is behunyta, el is aludt nyomban. Télapó meg éppen csak erre várt, szép lábujjhegyen kiosont a szobából, halkan becsukta maga megett az ajtót, hogy meg ne zavarja a kisfiú álmát, és elindult a csendes éjszakába.

Amerre ment, csillagos hó hullt az utakra, városra, tornyos nagy házakra. Hó hullt a mezőre, rengeteg erdőre, és a puha hóban senki sem hallotta lépteinek zaját. De reggel, mikor felébredtek a gyerekek, s kinéztek az ablakon, örömükben felkiáltottak:

- Esik a hó! Esik a hó!

Lacika nem szólt semmit, csak mosolygott a kis rácsos ágyában, mert ő már tegnap este tudta, hogy itt járt a Télapó.

 

 

Harmadik nap: Hóemberes

Bár sajnos nem sikerült a havazást ide csalogatni a papír hópelyheinkkel, a harmadik napra a tél egyik legkedvesebb figuráját, a hóembert hívtam vendégségbe. Számtalan formában láthattuk már: papírból, zokniból, dobozokból stb., mégis legszebb, ha igazi hóból készül Apa vagy a Papa közreműködésével. Nálunk a havas bolondozás a fiúk "dolga", de azért egy-egy hóangyalka elkészítésére bármikor és bárhol kapható vagyok. Az igazi hóembernek szénből vannak a gombjai, lyukas fazék a kalapja és répa orra van és persze ne feledkezzünk el a kezében lévő seprűről sem. Ma már látni indenféle kreatív megoldást, viccesebbnél, vicesebb formákat és persze már igazi művészi alkotásokat is. A lényeg, hogy az elkészítéséből ne hagyjuk ki a gyerekeket, tanítsuk meg őket hóholyót görgetni és hagyjuk őket szabadon alkotni.

 

Ma hó híjján ismét a körülöttünk lévő tárgyakra koncentrálunk és azokból probálunk egy hó nélküli hóembert készíteni. Én nagy rajongója vagyok a hóember formának, így készült már szinte mindenből, amiből csak lehet! Papír és fémdobozból zokniból, papírból, só-liszt gyurmából, hugarocel gömbökből és persze filcből is. Mivel a forma egyszerű, nem kell különösebb kézügyesség a megformázásához. Ha például veszünk 3 különböző nagyságú papírtányért, rajzolunk rá gombokat, kap egy tökfödőt pl. papírból, már kész is a vidám kis hóemberünk. Ma fakanálból készítek egyet és megkérem, hogy kedvesen fogadja a hozzánk látogatókat, de megmutatom azt is, amit tortapapírból készített a kislányom. Ötletes, könnyen és gyorsan megvalósítható és olyan kedves tél csalogató.

 

A fakanálból készült hóemberekhez lefestettük fehérre a fakanalat akrill festékkel, majd dekorgumiból elkészítettem a testét és a kalapját, majd némi pötty és már készen is vannak. Sablonnak szokás szerint kis poharat használtam, meg egy kicsit nagyobbat, amiket csak körberajzoltam a dekorgumira (filcből és papírból is jó) és ragsztóval ráragasztottam a fakanálra.

A zokni hóemberek kitöméséhez vattát használtam és olyan keveset varratam, amilyen keveset csak lehetet, mert a varrás nem nekem lett kitalálva... Fogsz egy sima fehér zoknit, vattából (vagy anyag maradékokból, vatelinből) gyúrsz egy nagy golyót és beleteszed a zokniba, majd jó erősen elkötöd madzaggal. Aztán jöhet egy kisebb gombóc, majd így tovább, míg a végén egyszerűen elvarrod. Kisebb gyermekenél ne használj valódi gombokat, elég csak filccel megrajzolni, nehogy lenyeljék az apróbb részeket, de nagyobb gyermekenél ez például egy jó alkalom lehet a gombfelvarrás megtanítására. A sapkája szintén maradék zokniból van, amit egy-két öltéssel rögzítsetek. A kezébe kerülhet seprű egy kis fadarabból és raffiából, de nem szükséges.

A csipkés verziónál csak 3 db csipkés tortapapírra van szükség, amit összeragasztotok, tetjébe egy kis kalap és már kész is! Nagyon  jól mutatnak egy kézzel készült képeslapon vagy képkereten, próbáljátok ki ti is!

 

Íme az eredmények:

 

 

Hóemberek a netről:
www.hazimano.com 
koteshorgolas.network.huovodasgyerekek.blogspot.com 
borokazselyke.blogspot.com 

 szinesotletek.blog.hu 
www.mintamokus.com 
mezeiorsi.blogspot.com 





És egy süti recept, amit csak ajánlani tudok, mert nagyon finom!!!!

Hagyaczkiné Nagy Mónika hóembere:


Hóember

500g túró
150g porcukor
2 cs. vaníliás cukor

200g tejpor
150g kókuszreszelék
(+ ha kell még, egy kevés darált keksz, hogy ne legyen ragacsos)

Az egészet összekeverni, kis golyókat formálni belőle.
A maradék kókuszreszelékben megforgatni.

Ezeket villával összenyomkodni, majd 10 percig hűtőbe tenni.

Ma egy verssel is készültem:

Gazdag Erzsi: Hóember

Udvarunkon, ablak alatt
álldogál egy fura alak;
hóból van a keze-lába,
fehér hóból a ruhája,
hóból annak mindene,
szénből csupán a szeme.
Vesszőseprű hóna alatt,
feje búbján köcsögkalap.

Honnan jött, tán Alaszkából
vagy a déli-sarki tájról,
hol a jegesmedve él,
s télen-nyáron úr a tél?
Uramfia, ki lehet?
Mondjátok meg, gyerekek!
"Sem a Péter, sem a Pál,
egy hóember álldogál."

Cézár kutya sunyít, lapul.
Rá nem jönne, ki ez az úr.
Mert hogy úr, az bizonyos.
Olyan kövér, totyakos.
Tisztességgel megugatja.
Meg se billen a kalapja
a nagy úrnak. Rá se néz.
Hej, de bátor, de vitéz!

Cézár most már tiszteli;
borjúcsontot visz neki.
Az csak sután áll a hóban.
Nem hallgat az okos szóra.
Nem eszik, és nem beszél.
Szegény Cézár, jaj, de fél!

Szederfánkon ül a veréb.
Ő ismeri meg legelébb.
Könnye csordul, úgy nevet,
s nevetik a gyerekek.
"Ejnye, Cézár, hát nem
látod?
Hóember a barátod!
Ne félj tőle nem harap!

És egy mese, mert olyan szép:)

 

Zeke László: Borzontorz, a Hóember és a Tavasz

Borzontorz barátságos szobájából egy nagy erkély nyílt. Ez a pici „birtok” pontosan úgy viselkedett, mint a nagy külvilág: ilyenkor télen hosszú, csillámló jégcsapok lógtak falécein, kristálytiszta hó fedte minden ízét-porcikáját, akárcsak a környező fenyők koronáját.
Abban, hogy Borzon-torz időről időre ellenállhatatlan vágyat érzett kiszaladni a jó meleg szobából a vakítóan fehér nagyvilágba, jelentős szerepet játszottak az erkélyre látogató madarak. Apa a hidegben vacogó, éhes kis vendégeknek egy jó nagy madáretetőt épített nádfedéllel és négy pici eresszel.
– Menjünk a madarak után! – szólt Apa Borzontorzhoz, és pár perc múlva már ropogott is a hó a talpuk alatt.
Az efféle kirándulásokat Borzontorz nemcsak azért szerette, mert a friss levegőtől kipirult az arca, meg mert olyan gyönyörű a behavazott erdő, és ott olyan jó hógolyózni, szánkózni, illetve korcsolyázni, hanem azért is, mert Apa ilyenkor csodaszép történeteket mesélt az erdőről és lakóiról: a szarvasokról, vadmalacokról, őzekről, no és persze azokról a fürge kis mókusokról, melyeket gyakran Borzontorz is megcsodálhatott az erdő fái közt.
Azon a nevezetes napon Apa egy újabb csodálatos dologra tanította meg: arra, hogyan készül a hóember.
Mind a ketten kicsi, de jó keményre gyúrt hógolyókat kezdtek görgetni a havon.
„No hiszen, ebből sem lesz egyhamar hóember” – sopánkodott magában Borzontorz, de amint látta, hogy egyre gyorsabban növekedik a fehér görgeteg, maga mögött hagyta kétségeit.
– Csinálj egy kis gömböt fejnek! – adta ki az utasítást Apa, és elment beszerezni a kellékeket.
Nem telt bele tíz perc, és már készen is állt a hóember, kezében seprűvel, feje búbján egy ütött-kopott lábassal, hosszú répaorral, szénből kirakott gombokkal, szemekkel és hatalmas mosolygós szájjal.
– Szia, Borzontorz!
– Szia! – válaszolt vidáman.
– Kinek köszöntél? – kérdezte Apa, miután körbenézve egy árva lelket sem látott az erdőben.
– Csak visszaköszöntem a hóembernek.
– Ne haragudj – fordult Apa a hóemberhez –, nem hallottam, hogy köszöntél! Szervusz, hóember!
Apa modorában volt valami különös, mintha csak játszásiból köszönne, s maga sem hinné, hogy a hóember tényleg megszólalt.
„Hiába, a felnőttek néha ilyen furcsák” – gondolta Borzon-torz.
Azon a télen Borzontorz igen gyakran meglátogatta a hóembert, aki a barátja lett. Sokat beszélgetett vele.
Egy szép napon – vagy talán nem is olyan nagyon szép napon – azt vette észre Borzon-torz, hogy bár már régóta sütött ilyen szép szikrázóan a napocska, a hóember mintha kevésbé vidáman mosolyogna. Az arcán megolvadt a hó, s a szénből kirakott szája széle egy kicsit lekonyult. Pár nap múlva a színe is szürkésre változott, piszkos csurgásnyomok éktelenkedtek a homlokán. Újabb pár nap múlva a hóember egész alakja megroggyant, a fejébe csapott ütött-kopott lábas is félrecsúszott.
– Szegény barátom, mi lesz veled? – sopánkodott napról napra egyre kétségbeesettebben Borzontorz, és nagy igyekezettel próbált segíteni a barátján. Az erdőben található kisebb-nagyobb hókupacokból szerzett hóval tapasztgatta a sebeket.
Hamarosan a nemrég hatalmas fehér óriás egy picurka szürke hókupaccá olvadt, melyből a szomjas erdei talajra egyre sűrűbben csepegett a kristálytiszta víz. Borzontorz nagyon elszomorodott.
– Gyere, Borzontorz, sétáljunk egyet ebben a gyönyörű tavaszi időben! – invitálta Apa olyan lelkesen, hogy nem lehetett ellenállni.
A hó eltűnt az erdőből, mindenfelé friss zöld rügyek duzzadtak, pattantak. Tényleg gyönyörű volt a táj, csak hát....
Apa szándékosan a hóember felé vette az irányt. Addigra már egy maroknyi hó sem maradt belőle.
– Már nincs hóember – jelentette ki Borzontorz hatalmas gombóccal torkában, elcsukló, sírós hangon.
– Dehogy nincs! – jelentette ki határozottan Apa, és már mentek is a hóember hűlt helye felé, ahol bizony csak egy nedves kis tócsa állt.
– Hol van hát? – kérdezte Borzontorz.
– Hát ott, nézd csak meg jobban! – Apa a nedves erdei földre mutatott. A korhadt avarból hóvirágok dugták ki óvatosan szép kis fejüket. Borzontorz ámulva nézte a gyönyörű virágokat, mígnem az egyik megszólalt:
– Szia, Borzontorz!
Borzontorz hirtelen meglepetésében és örömében nem is válaszolt; kérdően nézett Apára.
– Köszönj vissza szépen, ahogy illik! – és ezúttal Apa nem játszásiból beszélt.
– Szia! – üdvözölte udvariasan és vidáman Borzon-torz régi barátját... az életet.
Ha valami nagyon szép elmúlik, vigasztaljon benneteket, hogy mulandósága még szebbé teszi, talán olyan széppé, hogy igazából el sem múlik!

Read more: http://www.operencia.com/gyermekoldalak/magyar-irodalom/mesek-toertenetek/teli-mesek/1510-zeke-laszlo-borzontorz-a-hoember-es-a-tavasz#ixzz2DLFwrye0